A maják nemcsak városokat és templomokat hagytak maguk után: az általuk átalakított táj még évszázadokkal településeik elnéptelenedése után is hatással van Közép-Amerika természetére. Egy új kutatás szerint az ősi csatornák, földek és építmények nyomai a mai trópusi erdő szerkezetében is felismerhetők.

A maja civilizáció több mint két és fél évezreden át létezett Közép-Amerikában. Virágkorában, nagyjából 3000–1050 évvel ezelőtt településeket, termőföldeket, csatornákat és teraszokat létesített. Ezek jelentős része megváltoztatta a domborzatot, a víz mozgását és a talaj tulajdonságait.

Az intenzív földhasználat megszűnése után mintegy ezer évvel e beavatkozások hatása továbbra is összefügg azzal, miként fest ma az esőerdő. Az Exeteri Egyetem és az austini Texasi Egyetem régészei és geográfusai azt vizsgálták, milyen ökológiai lenyomatot hagytak a maják. Eredményeiket a Scientific Reports folyóiratban közölték.

A kutatást Belize északnyugati részén, a Rio Bravo rezervátumban végezték. Egy 47 négyzetkilométeres területet választottak ki, amelyet az ősi földhasználat megszűnése óta viszonylag kevés emberi hatás ért. Időközben trópusi erdő nőtt rajta, amely lombkoronájával eltakarta az egykori infrastruktúra maradványait.

A kutatók lidar segítségével térképezték fel egyszerre a régészeti objektumokat és a mai növényzetet. A lézerimpulzusok egy része a levelekről és az ágakról verődik vissza, más részük azonban átjut a lombkorona résein, és eléri a talajt. Az így kapott adatokból háromdimenziós kép készíthető a felszínről: rekonstruálható a domborzat, azonosíthatók az erdő alatt rejtőző építmények, és felmérhető a fölöttük növő vegetáció szerkezete is.

A szakemberek az ősi tájátalakítás három típusát hasonlították össze: a településeket, a vizenyős területeken kialakított mezőgazdasági rendszereket, valamint a magasabban fekvő részeken húzódó, vonalszerű falakat. Megmérték a lombkorona magasságát és egyenetlenségét, a növényzet sűrűségét, a levélfelületet, továbbá azt, hogyan oszlanak el a növények függőlegesen. A számításokat 100 és 500 méter közötti méretű területeken is elvégezték, hogy kiderüljön, különböző léptékekben is fennállnak-e az összefüggések.

A legerősebb mintázatot a vizenyős mélyföldek egykori termőterületein találták. Ahol a maják csatornákat és földeket alakítottak ki, ott a mai erdő lombkoronája átlagosan magasabb, sűrűbb és szerkezetében változatosabb volt.

A kutatók ezt elsősorban azzal magyarázzák, hogy az ősi csatornák megváltoztatták a terület vízháztartását. Bár az évszázados elhagyatottság alatt részben feltöltődtek üledékkel, a víz továbbra is könnyebben folyt vagy mozgott bennük, mint a környező területen. Néhány csatorna még napjaink száraz évszakaiban is vezette a vizet.

Az egykori földek így jobban lecsapoltak és öntözöttek maradhattak, mint a hasonló domborzatú, de csatornák nélküli szomszédos területek. Ez az erdő regenerálódásának menetét is módosította. A le nem csapolt, vizenyős részeken rendszerint lágyszárú növényzet vagy mindössze három-öt méter magas lombkoronájú mocsárerdő uralkodik. A csatornázás után kialakult feltételek viszont más növénycsoportok megtelepedését is lehetővé tették. A maja földművelés idején létrejött különbségek ezért sok nemzedékkel később is tükröződhetnek az erdő szerkezetében.

Az egykori települések szintén jól felismerhető nyomot hagytak. Minél sűrűbben álltak egy területen maja építmények, annál nagyobb volt a mai lombkorona átlagos magassága és levélfelülete. Vagyis az épületekben gazdagabb helyeken ma átlagosan sűrűbb a növényzet, a levelek pedig inkább a lombkorona felső részében összpontosulnak.

A maják kőépítményeikhez főként mészkövet használtak, és mesterséges kiemelkedéseket hoztak létre. Ezzel módosították a felszínt, valamint a talaj nedvességét, mélységét és kémiai tulajdonságait. Az így kialakult közegek egyes növényfajoknak kedvezhettek, másoknak kevésbé. Jó példa erre a ramónfa (Brosimum alicastrum), amely különösen jól terjed az ősi építmények mészkőben gazdag területein. Az sem zárható ki, hogy a talajban fennmaradtak olyan növények magvai, amelyeket egykor a maják előszeretettel ültettek.

A magasabban fekvő területek falai kisebb hatást gyakoroltak az erdőre. Jelenlétük elsősorban a növényzet függőleges eloszlásával függött össze: a lombozat gyakrabban tömörült a lombkorona felső határához közel. Egyes esetekben a fák átlagos magasságával is kapcsolatot találtak. Mivel ezek a falak általában egy méternél alacsonyabbak és két-négy méter szélesek voltak, a domborzatra és a növekedési feltételekre gyakorolt hatásuk jóval kisebb lehetett, mint a nagy településeké vagy a csatornarendszereké.

A szerzők szerint e történelmi örökség megértése nem csupán a régészet számára fontos. A lombkorona szerkezete összefügg az ökoszisztémák termelékenységével, a mikroklímával és az állatvilág sokféleségével, ezért az ősi földhasználat következményei a mai trópusi erdők működését is befolyásolják.