A Beatles nemcsak minden idők egyik legnépszerűbb zenekara volt: nagyrészt velük kezdődött a popsztárok kora is. John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr magánélete, véleménye és viselkedése éppúgy érdekelte a közönséget, mint a zenéjük. Az 1960-as évek első felének beatlemániája egyik napról a másikra példaképekké tette őket, ezért a rajongók mellett újságírók, politikusok, művészek és vallási vezetők is kitüntetett figyelemmel követték minden lépésüket.
Ebből a közegből rengeteg szóbeszéd született. Némelyiket maguk a zenészek táplálták, miután felismerték a mítoszteremtés popkulturális értékét, mások tőlük függetlenül terjedtek el. Az alábbiakban tíz különösen szívós legenda hátterét vizsgáljuk meg.
## 1. A Beatles tagjai nem tudtak kottát olvasni
**Ítélet: igaz.**
John Lennon 1980-ban, nem sokkal a halála előtt azt mondta a Playboynak: „Egyikünk sem tudott kottát olvasni vagy írni.” Közel negyven évvel később Paul McCartney a 60 Minutes műsorában ugyanezt erősítette meg.
Mark Lewisohn Beatles-kutató szerint McCartney tizenegy évesen kezdett zongoratanárhoz járni, de alig másfél hónap után abbahagyta. Jobban szeretett a maga módján játszani és hallás után kikeresni a dalokat, mint kottából tanulni.
A kottaolvasás hiánya azonban nem jelentette azt, hogy ne értették volna a zene működését. Pályájuk elején lelkesen tanulták a gitárakkordokat; Lennon egyszer azt mondta, a fiatal George Harrisont azért vették be a zenekarba, mert több akkordot ismert, mint John és Paul. Érzékelték a dúr és moll közötti különbséget, ösztönösen kezelték a hangnemváltásokat és a különböző ütemmutatókat, csak nem mindig a bevett szakkifejezéseket használták. A „We Can Work It Out” egyik részét például „valcerritmusúnak” nevezték ahelyett, hogy hármas lüktetésről beszéltek volna.
A legtöbb popzenészhez hasonlóan nem volt szükségük arra, hogy lekottázzák a szerzeményeiket. Amikor mégis kellett partitúra – például a „Yesterday” vagy az „Eleanor Rigby” vonósszólamaihoz –, George Martin producer segített.
## 2. Első lemezkiadójuk tehetségtelennek tartotta őket
**Ítélet: részben igaz.**
A történet a Decca, az akkori két nagy brit lemezcég egyikének 1962. január 1-jei meghallgatásáról szól. A lehetőséget Brian Epstein intézte el, aki akkor még egy hónapja sem volt a zenekar menedzsere. A felállásban Lennon, McCartney és Harrison mellett még Pete Best dobolt; őt hamarosan Ringo Starr váltotta.
A felvétel több okból sem sikerült jól. A zenekar nem használhatta a koncerteken bevált felszerelését, a számukra idegen stúdiótechnikán pedig nem tudták gyorsan beállítani a megfelelő hangzást. A vizsgahelyzet idegessé tette őket, és addig kevés stúdiótapasztalatuk volt: Németországban Tony Sheridan kísérőzenekaraként készítettek felvételeket. A nagyrészt Epstein által összeállított műsorban mindössze három saját szerzemény szerepelt, a többi rock and rolltól a music hallig terjedő feldolgozás volt. Az aznapi anyagból később öt dal bekerült a Beatles „Anthology” című kiadványába, de a nyers előadások alapján nehéz felismerni bennük a későbbi világhírű együttest. A Decca visszautasítása utólag is érthető.
Az elutasítás pontos indoklása azonban vitatott. Dick Rowe, a Decca művészeti és repertoárfőnöke tagadta, hogy azt mondta volna Epsteinnek: „A gitárzenekarok kimennek a divatból.” Később éppen ő szerződtette a kiadóhoz a Beatles legfőbb vetélytársát, a Rolling Stonest. Az sem bizonyított, hogy bárki egyenesen tehetségtelennek nevezte volna a liverpooliakat. Egyes kutatók szerint a származási helyük szólt ellenük: a londoni cégnek egyszerűbb volt a helyi Dagenhamből érkező Brian Poole and The Tremeloesszal dolgoznia, amely ugyanazon a napon sikeresen meghallgatást tett.
## 3. A Lennon–McCartney szerzőpáros csak márkanév volt
**Ítélet: inkább hamis.**
Az 1960-as évek elején megállapodtak abban, hogy a Beatles dalait Lennon–McCartney néven adják ki; kezdetben olykor fordított sorrendben szerepeltek a nevek. Kivételt jelentettek Harrison és Starr szerzeményei – Ringo összesen kettőt írt a zenekarnak –, valamint néhány közös szerzőségű darab, például a „Flying”. Johnnak és Paulnak hivatalosan egyetlen önálló szerzeménye sincs a Beatles albumain. Még Lennon 1969-es első zenekaron kívüli kislemezét, a „Give Peace a Chance”-t is megszokásból mindkettejük nevével jegyezték.
A páros azonban több volt üzleti márkánál. Valóban írtak együtt dalokat, vagy segítettek befejezni egymás ötleteit. Az együttműködés módja idővel megváltozott. Az 1960-as évek első felében gyakran dolgoztak szorosan együtt, később egyre többször vittek már majdnem kész dalvázlatokat a próbákra. Ennek gyakorlati oka is volt: 1962-től a turnék, filmforgatások és lemezfelvételek miatt szinte állandóan együtt voltak, és szállodai szobákban, öltözőkben vagy várótermekben írtak. Amikor 1966-ban felhagytak a koncertezéssel és csökkentek a közös kötelezettségeik, mindannyian több időt töltöttek külön.
A későbbi korszakban is gyakran beleszóltak egymás munkájába, ahogy Peter Jackson „The Beatles: Get Back” című filmjében is látható. Több dal különálló ötleteikből állt össze. Az „I’ve Got a Feeling” fő része McCartney-é, az „Everybody had a hard year” kezdetű rész Lennoné; hasonló módon született korábban a „We Can Work It Out” és az „A Day in the Life” is.
## 4. Paul McCartney 1966-ban meghalt, és dublőr helyettesítette
**Ítélet: hamis.**
A „Paul halott” elmélet a popkultúra egyik legismertebb összeesküvés-elmélete. Az a szóbeszéd, hogy McCartney autóbalesetben meghalt, először 1967 elején terjedt el Angliában; a zenésznek sajtótájékoztatón kellett cáfolnia.
Ian MacDonald szerint a híresztelés egy 1966. november 9-i balesetből indulhatott ki. McCartney és a fiatal brit társasági híresség, Tara Browne marihuána fogyasztása után mopedezett, és elvesztették uralmukat a jármű felett. Paul felsértette az ajkát, a seb elrejtésére pedig bajuszt növesztett. Browne egy hónappal később valóban meghalt egy másik közúti balesetben; erről a Beatles az „A Day in the Life”-ban énekelt.
Amerikában 1969-ben vált tömegessé az elmélet. Először az iowai Drake Egyetem diáklapja írt róla. A szerző, Tim Harper később a kor általános bizalmatlanságával magyarázta cikkét: a kormány eltitkolta a vietnámi veszteségek valós mértékét, ezért a „hatóságok titkolnak valamit” gondolata sokféle történetben felbukkant. Ezután egy népszerű detroiti rádió egy órát szentelt McCartney állítólagos halálának, Fred LaBour újságíró pedig összegyűjtötte – és néhány saját ötlettel ki is egészítette – az érveket.
A „bizonyítékokat” főként a dalokban és a lemezborítókon keresték. A „Strawberry Fields Forever” végén Lennon állítólag azt mondja: „I buried Paul”, vagyis „Eltemettem Pault”, holott minden valószínűség szerint a „cranberry sauce”, azaz „áfonyaszósz” hangzik el. Az „I’m So Tired”-ban visszafelé hallgatva vélték felfedezni a „Paul is dead, miss him” mondatot. A „Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band” borítóján Paul fekete hangszert tart, hajtókáján pedig az O.P.D. betűk láthatók. Ezek valójában az Ontario Provincial Police, az ontariói rendőrség rövidítésére utalnak, de a hívek „officially pronounced dead”, vagyis „hivatalosan halottnak nyilvánítva” jelentést tulajdonítottak nekik.
Az „Abbey Road” borítóján McCartney az egyetlen, aki mezítláb és a többiektől eltérő lépésben kel át az úton. A háttérben álló autó rendszámán a 28IF látható, amit úgy értelmeztek: ha életben volna, 28 éves lenne. Valójában akkor 27 éves volt.
A legenda egyrészt az összeesküvés-elméletek korabeli virágzásából, másrészt a Beatles pszichedelikus korszakának szándékosan talányos szövegeiből táplálkozott. Lennon maga is rájátszott erre a „Glass Onion” sorával: „Here’s another clue for you all, the walrus was Paul” – „Itt egy újabb nyom mindenkinek: a rozmár Paul volt.” A játék többnyire ártalmatlan maradt, de Charles Manson gyilkos szektavezér állítólag a „Helter Skelter”, a „Piggies” és a „Revolution 9” című számokból olvasott ki erőszakra szólító üzeneteket. A Manson Family leghírhedtebb bűntette Sharon Tate színésznő és négy másik ember meggyilkolása volt 1969. augusztus 8-án.
## 5. Lennon azzal kérkedett, hogy a Beatles népszerűbb Jézusnál
**Ítélet: a mondat elhangzott, de nem kérkedésnek szánta.**
Az Evening Standard 1966. március 4-én valóban idézte Lennont: „A kereszténység el fog tűnni. Elenyészik és összezsugorodik. Ezen nem is vitatkozom; igazam van, és be is bizonyosodik majd. Ma népszerűbbek vagyunk Jézusnál.” Ezután azt fejtegette, hogy magával Jézussal nincs különösebb baja, de követői eltorzították és tönkretették a tanításait.
Nagy-Britanniában az interjú nem keltett különösebb feltűnést, miközben az első világháború vége óta folyamatosan csökkent a templomba járók aránya. Amikor azonban a Datebook című amerikai tinilap augusztusban, a Beatles utolsónak bizonyuló amerikai turnéja előtt újraközölte az idézetet, hatalmas botrány tört ki.
Az Egyesült Államok déli, úgynevezett Bibliaövezetének rádióállomásai bojkottot hirdettek – bár több közülük főként countryzenét sugárzott, így addig sem játszott sok Beatles-dalt. Tüntetéseken égették a lemezeiket és a hozzájuk kapcsolódó termékeket. Dél-Karolinában a Ku-Klux-Klan tagjai egy Beatles-albumot szögeztek fakeresztre.
Akadtak támogatóik is: egy kentuckyi rádió például éppen azt jelentette be, hogy ezentúl Beatles-dalokat fog játszani. A felháborodás mérete azonban megijesztette Brian Epsteint, aki arra kérte Lennont, hogy az első amerikai sajtótájékoztatón kérjen bocsánatot. Lennon először ellenállt, végül elmagyarázta, hogy nem dicsekedni akart. A Beatles helyére akár a televíziót is behelyettesíthette volna: mindössze azt állította, hogy Angliában gyengül a kereszténység befolyása. Végül így zárt: „Ha azt akarják, hogy bocsánatot kérjek, ha ettől boldogabbak lesznek, rendben: sajnálom.”
## 6. A sikoltozó rajongók miatt hagytak fel a koncertezéssel
**Ítélet: részben igaz.**
Ez valóban szerepet játszott abban, hogy a Beatles 1966-ban befejezte a turnézást. A helyszínek hangtechnikája nem tudta túlharsogni a rajongók ezreit, a zenészek sokszor még önmagukat sem hallották rendesen. Mindehhez a hírnévvel járó kimerítő rutin társult: érkezés minden városba, titkos kijutás a repülőtérről, ostromállapot a szállodákban, majd harmincperces fellépések tíz-húszezer, hónapok óta várakozó rajongó előtt. Az előadás egyre hanyagabbá vált, a zenéből pedig alig lehetett hallani valamit.
Az 1966-os turnék további kellemetlenségeket hoztak. A Fülöp-szigeteken a Beatles nem vett részt az ország politikai vezetőinek ünnepi rendezvényén, amit a helyi hatalom sértésnek vett. Epsteinnek kenőpénzt kellett fizetnie azért, hogy kiengedjék őket az országból. Ezt követte az amerikai út a Jézusnál való népszerűségről szóló botrány árnyékában.
Közben stúdiófelvételeik mind kifinomultabbá váltak, az akkori koncerttechnika viszont nem tette lehetővé az összetett hangszerelések élő megszólaltatását. Utolsó turnéjukon egyetlen számot sem játszottak az egy héttel korábban megjelent „Revolver” albumról. A lemez az úttörő „Tomorrow Never Knows”-zal ért véget, a koncertek viszont – köztük az utolsó, 1966. augusztus 29-i San Franciscó-i fellépés – a „Long Tall Sally”-vel zárultak. Ezt már 1957 óta játszották, amikor még The Quarrymennek hívták az együttest.
## 7. A Beatles titokban fellépett a Szovjetunióban
**Ítélet: hamis.**
A makacs legenda egyik alapja feltehetően a Fehér Albumot nyitó „Back in the U.S.S.R.” A dal azonban nem úti beszámoló, hanem McCartney könnyed fantáziája: egy hazatérő szovjet kém nevében szólal meg, és közben Chuck Berry „Back in the U.S.A.” című számának hazafias pátoszát parodizálja.
A szövegben a Szovjetunióról alkotott sztereotípiák egész sora jelenik meg, a balalajkától a „gyere, és melegítsd fel az elvtársadat” sorig. A „Georgia on my mind” szójáték Ray Charles híres dalára utal: míg abban Georgia amerikai államról van szó, McCartney a vele azonos angol nevű Grúziára céloz.
A Beatles soha nem járt a Szovjetunióban. A „Back in the U.S.S.R.” viszont 1979-ben élőben is felcsendült Moszkvában és Leningrádban Elton John előadásában. Ő volt az első brit popsztár, aki koncertsorozatra érkezett az országba, és mind a nyolc fellépését ezzel a számmal zárta.
A legenda másik lehetséges forrása a The Kinks 1965. januári világ körüli turnéja. A zenekar repülőgépe bizonyíthatóan Moszkvában állt meg tankolni. Elméletileg az is elképzelhető, hogy a tagok akusztikusan eljátszottak néhány dalt a repülőtér várótermében, a szóbeszéd pedig később összekeverte őket a Beatlesszel.
## 8. Görög szigetet vettek saját utópiájukhoz
**Ítélet: hamis.**
A történet alapja egy valódi égei-tengeri hajóút 1967 nyarán. A pszichedelikus zene, a könnyű drogok és a hippikommunák korszakában a zenészek fellelkesültek az ötlettől, hogy megvásároljanak egy vagy több szigetet, és saját elvonulóhelyet alakítsanak ki.
A tervhez azonban nagy összegű valutaváltásra volt szükség. Mire ezt elintézték, a Beatles tagjai már elvesztették érdeklődésüket a görög szigetek iránt. Visszaváltották a pénzt, és mivel időközben erősödött a font, George Harrison ironikus megjegyzése szerint még kerestek is néhány tucat shillinget.
Ian MacDonald szerint ez a fellángolás és gyors felejtés jól példázta a zenekarra és az 1960-as évekre jellemző „pillanatnyiságot”. A tagok drága autókat és tárgyakat vásároltak, amelyekre később rá sem néztek, és hasonló türelmetlenség jellemezte őket a stúdióban. Lennon ritkán sajátított el alaposan egy-egy hangszert. McCartney kitartóbb volt, de ő is türelmetlenné vált, ha egy új stúdióeffektusra várni kellett. Ha egy hangszereléshez új hangszer vagy szimfonikus zenekar kellett, azt azonnal akarták: a várakozás megtörte a számukra fontos spontaneitást.
## 9. Yoko Ono oszlatta fel a Beatlest
**Ítélet: hamis.**
Kevés embert övezett akkora ellenszenv a popzene történetében, mint Yoko Onót. Az a nézet, hogy ő tette tönkre a Beatlest, közvetlenül a feloszlás után jelent meg, és azóta rajongói beszélgetésekben, valamint tekintélyesnek számító könyvekben is újra meg újra felbukkan.
Az ellenszenv egyik oka az avantgárd művészettel szembeni gyanakvás volt. Az, hogy Onót gyakran azzal vádolták, nem tud énekelni, hasonló azokhoz a támadásokhoz, amelyek szerint a modern művészek – legalább az absztrakt festészet óta – nem tudnak rajzolni. Ehhez kezdetben hétköznapi sovinizmus és idegengyűlölet is társult: kínai nőnek csúfolták a japán származású művészt, és boszorkányként ábrázolták, aki elcsábította „a mi fiúnkat” a „rendes lánytól”, Lennon első feleségétől, Cynthiától. Yoko tehát etnikai és esztétikai értelemben is az „idegen” szerepébe került.
Az viszont igaz, hogy jelenléte jelentősen megváltoztatta a zenekaron belüli viszonyokat. Szinte állandóan Lennon mellett volt, és csaknem minden próbán részt vett, többnyire csendes megfigyelőként. Amikor várandóssága alatt szigorú ágynyugalmat írtak elő neki, John még egy nagy ágyat is beállíttatott a stúdióba. Lennon korábbi, különleges baráti kapcsolata McCartney-val és Harrisonnal meggyengült, mert minden szabadidejét új szerelmével töltötte.
A „The Beatles: Get Back” ugyanakkor meggyőzően mutatja, hogy legalább a „Let It Be” anyagának felvételekor nem volt ellenségeskedés Yoko és a többiek között. Paul nagyvonalúan fogadta John és Yoko összetartozását, sőt bekapcsolódott egy olyan örömzenélésbe is, amelyet Ono jellegzetes vokáljai kísértek. Amikor Harrison szólóalbumot akart készíteni, éppen Lennonnal és Onóval közölte tervét, ők pedig támogatták.
Yoko jelenlétében három jelentős Beatles-album készült: a Fehér Album, a „Let It Be” és az „Abbey Road”. A zenekart más körülmények szakították szét, mindenekelőtt az a konfliktus, hogy ki kezelje a Beatles és az Apple Records pénzügyeit.
## 10. A feloszlás után halálukig gyűlölték egymást
**Ítélet: hamis.**
A tagok nem barátságban váltak el. Paul McCartney – akinek hivatalos távozása lezárta a zenekar történetét – neheztelt a többiekre, amiért nélküle bízták meg az amerikai Allen Kleint a Beatles vagyonának kezelésével. Klein egyik döntése az volt, hogy Phil Spectort kérte fel a „Let It Be” producerének. McCartney dühöngött, amikor Spector a beleegyezése nélkül nagyzenekari hangszereléssel borította be a dalait.
A „The Long and Winding Road” zongoraballadához például nyolc hegedű, négy brácsa, négy cselló, három trombita, három harsona és tizennégy tagú női kórus került. Paul kérte, hogy állítsák vissza a korábbi változatot, de ezt figyelmen kívül hagyták; döntésében, hogy kilép a zenekarból, ez is szerepet játszott.
A feloszlás után néhány évig valóban feszült volt Paul viszonya a többiekkel. Lennon, Starr és Harrison eközben továbbra is együtt dolgozott: Harrison gitárja hallható Lennon „Imagine” albumán, Starr pedig fellépett Harrison „The Concert for Bangladesh” rendezvényén.
McCartney a „Ram” album „Too Many People” című dalában burkolt szúrásokat intézett Lennonhoz, aki a „How Do You Sleep?” nyílt támadásával válaszolt. A szám a későbbi hiphopdisszek előfutárának tekinthető: Lennon többek között azt énekelte, hogy Paul szép arca még néhány évig kitarthat, de dalai az ő fülének csak háttérzenét jelentenek.
John és Paul többé nem készített közös felvételt, a nyílt ellenségeskedés azonban hamar enyhült. McCartney már 1971-ben kiadta a „Dear Friend” című dalt, amelyet általában békülési ajánlatként értelmeznek. 1973-ban mindketten – Harrisonnal együtt, bár külön-külön – közreműködtek Ringo „Ringo” című albumán.
Az 1970-es évek közepén, különösen Lennon úgynevezett elveszett hétvégéje alatt – 1973 nyarától 1975 februárjáig, amikor külön élt Yokótól és asszisztensével, May Panggal volt kapcsolatban – Lennon és McCartney időnként találkozott. Stúdióban is zenéltek együtt: az „A Toot and a Snore in ’74” című kalózfelvétel egy Los Angeles-i alkalmat örökített meg, amelyen mások, köztük Stevie Wonder is részt vettek. Zeneileg nem kiemelkedő dokumentum, de cáfolja, hogy Lennon haláláig szóba sem álltak egymással.
Egyes beszámolók szerint felvetődött bennük, hogy ismét együtt dolgozzanak, erre azonban végül nem került sor. Lennon visszatért Yokóhoz, és a következő éveket családi életének szentelte.
