Az Alice Csodaországban nem csupán szertelen fantázia: alakjai mögött valós személyek sejlenek fel, jeleneteiben oxfordi emlékek, tudományos kérdések, nyelvi játékok és a viktoriánus mindennapok részletei keverednek. De vajon mikor született meg a történet, kit rejt a Dodó és az öreg angolna alakja, mennyi ideig tartana átzuhanni a Földön, és hogyan kell homárokkal négyest táncolni?

## 1. A „verőfényes júliusi dél” titka

Az Alice kalandjainak kezdetét hagyományosan 1862. július 4-ére teszik. Ezen a napon Charles Lutwidge Dodgson – akit Lewis Carroll néven ismerünk – állítólag csónakázni indult a tízéves Alice Liddell-lel, valamint két nővérével, a tizenhárom éves Lorinával és a nyolcéves Edithtel. Velük tartott Carroll oxfordi kollégája, Robinson Duckworth tiszteletes is.

A felnőttek a lányok apján, Henry George Liddellen keresztül ismerték meg a gyerekeket. Liddell az oxfordi Christ Church dékánja volt, ugyanabban a kollégiumban, ahol Carroll matematikát tanított; Duckworth a Trinity College-hoz tartozott.

A hagyomány szerint Carroll a Temze egyik mellékágán hajózva mesélte el Alice föld alatti kalandjait. A történet annyira tetszett Alice Liddellnek, hogy megkérte, írja le. Az író huszonöt évvel később felhőtlen égként, tükörsima vízként, lustán sodródó csónakként és három, új mesére türelmetlenül váró gyerekarcként idézte fel a napot.

A felnőtt Alice is rendkívül napos, forró időre emlékezett: elmondása szerint ki kellett kötniük egy folyóparti réten, hogy árnyékot keressenek. Duckworth úgy mesélte, a kitalált Alice akkor indult el először a nyúlüregbe, amikor valódi névrokona a hőségtől elálmosodva rábeszélte Carrollt, hogy már a csónakban kezdjen történetet rögtönözni.

Csakhogy a dátum korántsem biztos. A meteorológiai feljegyzések alapján 1862. július 4-én Oxford környékén valószínűleg hűvös és meglehetősen nyirkos idő volt, nem pedig ragyogó napsütés. Elképzelhető tehát, hogy hamis emlékről, öntudatlan mítoszteremtésről van szó. Carroll, majd útitársai talán egyetlen eszményi képpé gyúrták össze a kellemes nyári kirándulások emlékét: azt a fényes, meleg napot, amely álomra és mesére csábít. Mintha az író képzelete éppúgy átfestette volna az eget, ahogy a Szívkirálynő kertészei a rózsákat.

A könyv első fejezeteiben mindenesetre felismerhetők a közös csónaktúrák eseményei. Egy alkalommal például Carroll, Duckworth és a Liddell nővérek bőrig áztak, majd egy idegen házban kértek lehetőséget a melegedésre és szárítkozásra. Ez a helyzet köszön vissza a könnyek tavának és a körbefutásnak a jeleneteiben.

Alice útitársainak alakja sem különösebben rejtélyes. Robinson Duckworthből lett a Kacsa, Lorinából a Lóri papagáj – ezért hangoztatja, hogy idősebb Alice-nél –, Edithből pedig a Sasfiók. Carrollt, vagyis Dodgsont általában a Dodóval azonosítják.

## 2. A Dodó és a Fehér Nyúl

A Dodó és Carroll közötti kapcsolat egyik lehetséges magyarázata az író dadogása. Valódi vezetéknevét időnként úgy ejtette ki: „Do-Dodgson”. A madár tudálékos, szakkifejezésekkel zsúfolt beszéde emellett arra is utalhat, milyen nehézségekkel találta magát szemben az oxfordi tanár, amikor gyerekeket próbált szórakoztatni. A Sasfiók megjegyzése, miszerint a szavak felét sem érti, és talán maga a Dodó sem tudja, mit beszél, öniróniának is olvasható. Carrollt erősen foglalkoztatta az abszurd, a nonszensz, valamint a nyelv túlburjánzása és az egyéni tapasztalat közötti ellentét.

Különös egybeesés, hogy az Encyclopaedia Britannicában a „Dodo” szócikk közvetlenül a „Dodgson” után következik.

A Liddell nővérek jól ismerték a madarat: Carroll elvitte őket az Oxfordi Egyetem múzeumába, ahol egy kitömött példányt és egy ábrázolást is kiállítottak. A Mauritius környékén élő, röpképtelen dodót a holland gyarmatosítók 1681-re kipusztították. Ügyetlen, nevetséges külsejű és ehetetlen madárként tartották számon. Csodaországban viszont – ahol a kegyetlenség és a groteszk erőszak mindennapos, de valójában senki sem hal meg – a könyörtelenül kiirtott faj képviselője vígan él tovább.

Más Carroll-kutatók inkább a Fehér Nyúlban fedezik fel az író vonásait. A túlzottan pedáns, szorongó és mereven formális figura vezeti el Alice-t Csodaországba. A nyulat és Carrollt a kesztyűk szeretete is összeköti: a szereplő a történet jelentős részében elveszett párját keresi, Carroll pedig egyszer egész levelet írt fiatal barátjának, Maggie Bowmannak arról, milyen jó volna, ha a kiscicák kesztyűt viselnének. A szóvicc alapja az angol glove, amelyben Carroll a love, vagyis a szeretet szót látta meg.

## 3. Zuhanás a Föld középpontja felé

Alice – Dantéhoz hasonlóan – a Föld mélyébe vezető járatban ereszkedik lefelé. Nem véletlen, hogy a mese első változatának címe Alice kalandjai a föld alatt volt. A kislány azon töpreng, vajon keresztülzuhanhat-e az egész bolygón, és a túloldalon fejjel lefelé élő emberek közé érkezik-e.

A gondolat nem Carroll találmánya: Plutarkhoszt, Galileit, Francis Bacont és Voltaire-t is foglalkoztatta, mi történne egy testtel, ha a Föld középpontján áthaladó alagútba ejtenék. A lényegében helyesnek tekintett galilei válasz szerint a test eleinte növekvő sebességgel, de egyre kisebb gyorsulással zuhanna. A középpontban a gyorsulás nullára csökkenne, majd a test a túloldal felé haladva lassulni kezdene. Ha nem volna légellenállás, és eltekintenénk a Föld forgásából eredő Coriolis-erőtől – amely csak a két pólust összekötő alagútnál nem jelentkezne –, a mozgás örökké ismétlődhetne. A légellenállás azonban végül a bolygó középpontjában állítaná meg a testet.

Carroll huszonöt évvel az Alice után, a Szilvia és Brúnó című regényében tért vissza az ötlethez. Egy német professzor föld alatti vasutat javasol, amelyet a gravitáció hajtana. Mivel az egyenes alagút közepe közelebb esik a Föld középpontjához, mint a két vége, a vonat az út első felében lejtőn gyorsulna, lendülete pedig átsegítené a második, emelkedő szakaszon.

A gravitációs vonat gondolatát már a 17. században felvetette Robert Hooke brit tudós, a 19. században pedig a Francia Tudományos Akadémián is komolyan tárgyalták. Paul Cooper fizikus az 1960-as években megismételte Carroll számításait, és ugyanazt az eredményt kapta: egy ilyen út 42 percig és 20 másodpercig tartana, akár Boston és Washington, akár Washington és Moszkva között vezetne az alagút.

Cooper ugyanakkor nem számolt a Föld változó sűrűségével, a rendkívül magas mélységi hőmérséklettel, a sínek súrlódásával és az építkezés elképesztő költségeivel. Alexander Klotz kanadai fizikus 2015-ben a kéregtől a mag felé növekvő sűrűséget is figyelembe vette, és még rövidebb, 38 perces menetidőt kapott.

Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regénye az Alice-szal párhuzamosan született, és 1864-ben jelent meg. A föld alatti mélységek iránti tudományos érdeklődés tehát egymástól függetlenül két, nagyon különböző szerzőt is arra ösztönzött, hogy a tudományt a mesével kapcsolja össze.

## 4. Ki volt az öreg angolna?

Amikor az Ál-Teknős és a Griff az iskolaéveiket idézik fel, egy öreg angolnáról beszélnek, aki hetente egyszer érkezett hozzájuk, és különös tantárgyakat oktatott. Az angol eredetiben a figura drawling master, vagyis az elnyújtott beszéd tanára. A tréfa a drawling – a szavak elnyújtása – és a drawing – rajzolás – hasonlóságára épül.

A kommentátorok többsége szerint a szereplő John Ruskin művészettörténészt és kritikust rejti, aki külsőre is angolnára emlékeztette kortársait. Hetente járt a Liddell lányokhoz grafikát, természet utáni vázlatkészítést és olajfestést tanítani. A drawing, sketching and painting in oils Csodaországban értelmetlen tantárgyakká torzul: elnyújtott beszéddé, nyújtózkodássá és tekercsekben való ájuldozássá.

Ruskin az oxfordi hallgatókat is tanította rajzolni, és 1871-ben rajziskolát alapított. A romantikus művészetkritika úttörőjeként, az élet igazságának fontosságát hangsúlyozva úgy vélte: a teljes személyiségfejlődéshez az elméleti művészettörténeti ismeretek mellett gyakorlati művészeti képzésre is szükség van.

Nem véletlen, hogy az „angolna” éppen az oktatásról szóló nosztalgikus párbeszédben bukkan fel. Az Ál-Teknős és a Griff – két oxfordi kollégium jelképei – érzelgős öregdiákként emlékeznek a múltra. Az oxfordi helyi mitológia az egész könyvet átszövi, ezért a 19. század közepén a tanárok, diákok és városlakók számára egyértelmű utalások közül sok ma már rejtve marad.

Ilyen a Mormota történetében szereplő melaszkút is. Oxford közelében valóban volt egy gyógyvizű forrás, amelyet treacle wellnek neveztek. Carroll az elnevezés szó szerinti jelentésére, a „melaszkútra” építette a jelenetet.

Ruskin Carroll pályájára is hatott. Azt tanácsolta neki, ne foglalkozzon grafikával, fényképeit viszont nagyra értékelte. Carroll rajzolói munkásságából ezért keveset ismerünk – főként egy diáklapnak készített kéziratos szövegeit –, fotósként azonban jelentős hagyatékot hagyott maga után. A Liddell nővéreket is fényképezte.

Ruskin egyébként 1848-ban, tizennégy évvel az Alice ötletének megszületése előtt maga is mesét írt egy kislány, Effie Gray szórakoztatására, aki később a felesége lett. Az Aranyfolyó királya néhány év múlva könyvként is megjelent, sikeres lett, és három kiadást ért meg. Ruskin Alice Liddell-lel is baráti kapcsolatban maradt; önéletrajzában közös teázásaikról is beszámolt.

## 5. Mitől bolond a Kalapos?

A viktoriánus Angliában közismert volt az as mad as a hatter, vagyis „bolond, mint a kalapos” fordulat. A kalapkészítés és az őrület kapcsolatát gyakran az iparágban használt higannyal magyarázzák: a higanygőz valóban károsíthatta a testi és lelki egészséget.

Carroll Kalaposánál azonban vitatható ez az értelmezés. Az orvosi adatok szerint a higanymérgezés inkább túlzott félénkséget és szégyenlősséget okozhat, nem pedig durvaságot és különcséget.

A név hátterében a viktoriánus kalapok meghökkentő formavilága is állhatott. A század második felében a fejfedők egyre nagyobbá és látványosabbá váltak. A díszítés 1905-re olyan méreteket öltött, hogy az Egyesült Államokban a madarak megmentésére létrejött a Nemzeti Audubon Társaság, amely a tollakra vadászó kalaposokkal és vásárlóikkal szemben lépett fel.

A Kalapos valós mintájáról sincs egyetértés. Az egyik jelölt Theophilus Carter bútorkereskedő, aki kedvelte a cilindereket és az olyan furcsa találmányokat, mint az ébresztőágy. Ez akár azt is megmagyarázhatná, miért próbálja a Kalapos felébreszteni a Mormotát. Carroll állítólag Cartert ajánlotta mintául John Tennielnek, amikor az illusztrátor a szereplő alakján dolgozott.

Mások valódi kalaposokat említenek: Roger Crabb egykori katonát, aki harctéri agyrázkódást szenvedett, illetve az Őrült Sam néven ismert Samuel Ogdent. A legenda szerint Ogden szokatlanul magas kalapot készített I. Sándor orosz cár számára, amikor az 1814-ben Londonba látogatott. Ez azonban csak mese: Ogden az Egyesült Államokban élt, és már 1810-ben meghalt.

## 6. Sütemények, perecek, halak, szúnyogok és macskák

Alice már Csodaország felé tartva azon gondolkodik, vajon a macskák esznek-e szúnyogot, és a szúnyogok esznek-e macskát. Ezután olyan világba kerül, ahol az evés központi szerepet kap. A cseresznyés lepényre, ananászra, sült pulykára, karamellára és vajas pirítósra emlékeztető ital összezsugorítja, a sütemény pedig megnöveszti.

Az Egér és a többi állat megsértődik Dina, a macska említésén, hiszen felfalhatná őket. Alice verset mond egy kis krokodilról, amely egészben nyeli le a halakat, a történet végi per középpontjában pedig a Szív Bubi által ellopott sütemények állnak.

A pszichoanalitikus értelmezések követői, köztük Paul Schilder és John Skinner, gyakran „orális fixációról” beszélnek. Az Annotated Alice szerzője, Martin Gardner viszont józanabb magyarázatot kínál: a mese elsődleges közönségét jelentő gyerekeket eleve erősen foglalkoztatja az étel. Alice-ről a bolond teadélután jelenetében külön el is hangzik, hogy mindig érdekelte, ki mit eszik és iszik.

Carroll viszonya az ételhez szintén sajátos volt. Egy nem túl tehetős, sokgyermekes lelkészcsaládban nőtt fel, rendkívül aszketikusan táplálkozott, és láthatóan lenyűgözte, ahogyan az élőlények elfogyasztják egymást. Két korai karikatúrája is ismert: az egyik egy furcsa családot ábrázol, amely az uncia egymilliárdod részének megfelelő kenyérhez annak egybilliomod részét teszi hozzá; a másik egy jól meghizlalt vízilovat mutat, „az ifjúság és az ártatlanság” jelképeként.

A The Hunting of the Snark című költeményét ihlető fiatal barátjának, Gertrude Chatawaynek írt levelében Carroll hátborzongató, vámpíros szóviccet faragott a „to drink your health” kifejezésből. Az angol fordulat egyszerre érthető úgy, hogy „inni valakinek az egészségére”, illetve szó szerint úgy, hogy „meginni valakinek az egészségét”. Ha pedig valaki megissza a lány egészségét, a lány eltűnik. Hasonlóan zsugorítja össze és szinte oldja fel a levegőben Alice-t a különös ital – bár itt ő a fogyasztó, nem pedig az, akit akár jelképesen elfogyasztanak.

## 7. Homártánc és flamingókrokett

A négyes rendkívül népszerű társastánc volt a 19. századi Angliában, már a régensség korától kezdve. A Liddell nővéreket külön felfogadott tanár oktatta rá. Az angol bálokon leggyakrabban a lanciers négyest táncolták. Neve a francia lancier, vagyis ulánus szóból ered; öt figurából állt, és mindegyikhez más ütemmutató tartozott.

A szabályok eleve bonyolultak voltak, az Ál-Teknős és a Griff azonban tovább nehezíti őket az élő homárok bevonásával. A táncosok két sorban állnak a parton, partnert cserélnek, a homárokat a tengerbe hajítják, utánuk úsznak, bukfenceznek a vízben, majd visszatérnek a partra.

Hasonlóan vidám, bár nehezen kivitelezhető átalakításon esik át a krokett is, ezúttal élő flamingókkal. A krokett szintén a Liddell lányok kedvelt időtöltése volt; Carroll ablakai éppen arra a gyepre néztek, ahol rendszerint játszottak.

Mindkét jelenet Carroll szabályokhoz fűződő kettős viszonyát mutatja. A szabályok kijelölik a játék kereteit, de rugalmasnak kell maradniuk, hogy szükség esetén át lehessen írni őket. Carroll és a Liddell nővérek például az író saját krokett-szabályai szerint játszottak. Carroll egyik nagy szenvedélye az volt, hogy régi játékokhoz új előírásokat találjon ki. Saját tréfája szerint a négyest is „különleges, egyéni módon” táncolta, amitől egyszer egy házban beszakadt a padló.

Csodaországban éppen a szabályok hiánya ejti zavarba Alice-t. A nyúlüregbe zuhanva először a viktoriánus gyerekkönyvek legegyszerűbb intelmeibe próbál kapaszkodni, majd valamiféle használati utasítást keres ahhoz, hogyan lehet távcső módjára összecsukódni. A körülötte működő varázslathoz azonban senki sem ad útmutatót. Ez a világ még a saját törvényeit sem tartja be, ezért Alice újra és újra értetlenül áll előtte. Utazása csak akkor közeledik a végéhez, amikor az álom logikáját követve már maga kezdi alakítani annak a játéknak a szabályait, amelynek részesévé vált.