Az afrikai emberelődök eurázsiai jelenlétének legrégebbi, vitán felül álló bizonyítékai eddig a grúziai Dmanisziből származtak. Az ott feltárt korai Homo erectus-maradványok és olduvai típusú kőeszközök 1,85–1,77 millió évesek. Egy romániai lelőhely állatcsontjain talált vágásnyomok azonban arra utalnak, hogy egyes homininák már jóval korábban eljuthattak Afrikán kívülre.

A Nature Communications folyóiratban megjelent tanulmány szerzői a romániai Oltéc folyó völgyében fekvő Grăunceanu lelőhely 4524 csontját vizsgálták meg. Nyolc csonton nagy bizonyossággal, további tizenkettőn pedig valószínűsíthetően kőeszköztől származó vágásnyomokat azonosítottak. Az urán–ólom kormeghatározás alapján a leletek legalább 1,95 millió évesek, de akár a kétmillió éves kort is meghaladhatják.

Homininák csontjai és kőeszközök ugyanakkor nem kerültek elő Grăunceanuban, ezért a következtetés továbbra sem tekinthető megdönthetetlennek.

Dmaniszi továbbra is a biztos kiindulópont

Dmanisziben számos emberi csontot, köztük öt koponyát, sok olduvai jellegű kőeszközt, valamint feldolgozás nyomait viselő állatcsontokat tártak fel. A leletek kora sem különösebben vitatott, így biztosan kijelenthető, hogy mintegy 1,8 millió évvel ezelőtt korai Homo erectusok már éltek Afrikán kívül.

A homininák eurázsiai terjeszkedésének kezdete azonban továbbra is kérdéses. Több, kétmillió évesnél is régebbinek tartott lelőhely ismert, de ezek egyikének bizonyító ereje sem mérhető Dmanisziéhez. Egyes helyeken csak eszközök, másutt feltételezett vágásnyomokat viselő állatcsontok kerültek elő, homininamaradványok nélkül; máshol a kormeghatározás bizonytalan.

Gazdag állatvilág a korai pleisztocénből

Grăunceanut az 1960-as évektől kutatják. A lelőhely egy korai pleisztocén kori erdős sztyepp gazdag, részben melegkedvelő állatvilágát őrizte meg. Zsiráfok, orrszarvúk, tarajos sülök, tobzoskák, tülkösszarvúak, lovak, hódok, mamutok, szarvasok, struccok és különféle ragadozók maradványai kerültek elő. Megtalálták továbbá a Paradolichopithecus nembe tartozó nagy termetű, talajon élő majmok csontjait is, amelyek vázán a két lábon járáshoz való alkalmazkodás jelei figyelhetők meg.

Az állatvilág alapján a lelőhely korát 2,2–1,9 millió év közé teszik. A legtöbb csont jó állapotban maradt fenn, kevés rajtuk a mállás vagy a halál utáni sérülés. A kutatók szerint elképzelhető, hogy a maradványokat egyetlen esemény, például az egykori Oltéc rendkívüli áradása temette el. A lófogak zománcának izotópos elemzése száraz nyarakat és csapadékos teleket jelez.

Húsz csonton azonosítottak lehetséges eszköznyomokat

A kutatók valamennyi meghatározható csontot megvizsgálták, az elszigetelt fogak és szarvak kivételével. Azokon a karcolásokon végeztek részletes elemzést, amelyek hossza legalább kétszerese volt a szélességüknek. Ilyen vonalas nyomokat az összesen 4524 lelet közül 1189 csonton találtak.

Nem könnyű elkülöníteni a kőeszközös feldolgozás nyomait a ragadozók fognyomaitól, illetve azoktól a karcolásoktól, amelyeket az eltemetődés után a talajszemcsék, kövek vagy más csontokkal való érintkezés okozott. Erre megbízható, de nem százszázalékos minőségi és mennyiségi módszerek állnak rendelkezésre.

A kőeszközök okozta vágásokra többek között a barázda V alakú – nem pedig U alakú – keresztmetszete és viszonylag nagy mélysége utalhat. Ezek a karcolások általában egyenesek vagy csak enyhén görbültek, gyakran merőlegesek a csont hosszanti tengelyére, és jellemzően az ízületek, illetve az izmok és inak tapadási helyei közelében jelennek meg. Önmagában egyik ismérv sem döntő, együtt azonban viszonylag megbízható képet adhatnak.

A vizsgálat szerint 290 csonton ragadozók fognyomai voltak, 172-n az eltemetődés után, a talajjal való súrlódás során keletkezett karcolások látszottak, 296 darabot pedig maguk a régészek sértettek meg az ásatás közben. További 411 csont nyomainak eredete tisztázatlan maradt. A velő kinyerése érdekében történő csonttörésre nem találtak bizonyítékot.

Kőeszköztől származó vágásokat húsz csonton azonosítottak: nyolc esetben nagy, tizenkettőnél mérsékelt bizonyossággal. A tanulmány legfontosabb eredménye tehát az, hogy néhány grăunceanu-i állatcsonton nagy valószínűséggel kőeszközök hagytak nyomot.

Legalább 1,95 millió éves leletek

A kutatók hét emlősfog dentinjét vizsgálták urán–ólom módszerrel. Az eredmények egymással és a korábbi, 2,2–1,9 millió éves biosztratigráfiai becsléssel is összhangban álltak. Mivel ez az eljárás minimális kort ad meg, a leletek legalább 1,95 millió évesek, de akár kétmillió évesnél is idősebbek lehetnek.

Grăunceanu így legalább százezer évvel régebbi Dmaniszinél. Ha a vágásnyomokat valóban homininák készítették, akkor az Afrikából való kirajzásuk korábban kezdődött, mint eddig biztosan igazolni lehetett. Ez a többi vitatott, kétmillió évesnél idősebb eurázsiai lelőhely jelentőségét is növelné. Elképzelhető, hogy a homininák már ekkor szórványosan megjelentek Kínától Kelet-Európáig.

Jelentős eurázsiai népességekre azonban nincs bizonyíték. Ha kétmillió évvel ezelőtt nagyobb homininapopulációk éltek volna a térségben, jelenlétüknek valószínűleg egyértelműbb nyomai maradtak volna.

Három fontos ok az óvatosságra

Az első bizonytalanságot éppen a közvetlen leletek hiánya okozza. Grăunceanuban sem homininacsontokat, sem kőeszközöket nem találtak, noha a főemlőscsontok megőrződésének kedveztek a körülmények, amit a Paradolichopithecus-maradványok is mutatnak.

A mindössze 1,5 kilométerre fekvő, az állatvilág alapján hasonló korú Dealul Mijlociu lelőhelyen ugyan előkerült két kőeszköz, ám mindkettő rendkívül kezdetleges. Mivel bizonyos majmok is képesek köveket úgy feltörni, hogy az így keletkező szilánkok az ősi homininák eszközeire emlékeztetnek, e két tárgy önmagában nem oszlatja el a kételyeket.

A második kérdés az, hogy feltétlenül homininák készítették-e az eszközöket és a vágásokat. Afrikai lelőhelyeken a kutatók elképzelhetőnek tartják, hogy a kezdetleges eszközökkel és karcolt csontokkal együtt megtalált Paranthropus-fogak arra utalnak: ezeket az eszközöket nem a Homo képviselői, hanem a paranthropusok készítették. Emiatt nem zárható ki teljes bizonyossággal az sem, hogy a Grăunceanuban élő, nagy termetű, feltehetően két lábon is járó, bár nem emberszabású Paradolichopithecus majmok képesek lehettek hasonló tevékenységre.

A harmadik bizonytalanság a vizsgálati módszerek pontosságából fakad. A tanulmány nem ismerteti részletesen az eljárásokat, hanem korábbi módszertani munkákra hivatkozik. Az egyik idézett módszer az esetek több mint 90 százalékában különíti el a feldolgozás nyomait a talajban keletkezett karcolásoktól. Egy másik, nagy felbontású, háromdimenziós mennyiségi eljárás 97,5 százalékos pontossággal különbözteti meg a kőeszközök és a ragadozófogak nyomait.

A grăunceanu-i 1189 karcolt csont közül csupán húszon, vagyis 1,7 százalékukon azonosítottak eszköznyomot. Emiatt nem zárható ki, hogy ezek valójában nem emberelődök tevékenységének eredményei, hanem természetes eredetű, véletlenül vágásnyomokra hasonlító karcolások.

A kételyeket csak új leletek oszlathatják el végleg. Ha a homininák valóban jelen voltak Eurázsiában már kétmillió évvel ezelőtt, a régészek előbb-utóbb egyértelmű bizonyítékokat is találhatnak erre.