Ausztrál kutatók hatalmas munkát végeztek a mélytengeri mintavételi misszió során: Ausztrália keleti partvidékének mélyvízi élővilágát vizsgálták. Számos állatról gyűjtöttek adatokat, és a feltárt élőlények mintegy harmada korábban ismeretlen fajhoz tartozhat.

A különös külsejükkel az interneten is feltűnést keltő fecskendőférgek mellett sok más szokatlan, olykor kifejezetten hátborzongató állatot találtak. Közéjük tartozik egy vak angolna is.

A zselészerű, áttetsző, nyálkás váladékkal borított állat 2–6 kilométeres mélységben él. Ide szinte egyáltalán nem jut el napfény, ezért a színes bőr vagy a pikkelyek nem jelentenének előnyt. A látása is visszafejlődött, apró szája nem nyílik ki teljesen, kopoltyúja pedig fejletlen maradt.

A Bathypteroidae család tagjai jobban hasonlítanak a megszokott halakra, ám rajtuk is akadnak furcsa részletek. Első pillantásra úgy tűnhet, mintha hiányozna a fejük egy része. Valójában fényérzékelő lemezek találhatók ott, amelyeket feltehetően biolumineszcens élőlények észlelésére használnak. Ez azonban csak feltételezés: a kutatók szinte semmit sem tudnak e különleges halak életmódjáról.

A biolumineszcencia nem ritka ekkora mélységben. Nemcsak a plankton és a jól ismert horgászhalak képesek szimbionta baktériumok segítségével megvilágítani testük egyes részeit: más teremtmények is részben felderengenek a sötétben, bár megjelenésük sokak számára inkább riasztó lehet.

A mélyben ismerős állatcsoportok, köztük tengeri csillagok is élnek, de náluk is találni szokatlan sajátosságokat. A kígyókarú csillagok (Ophiuroidea) nevüket mozgásukról kapták: amikor a tengerfenéken kúsznak, karjaik kígyószerűen tekergőznek. A kutatók becslése szerint ezek az állatok 480 millió éve népesítik be a tengerek mélyét, noha sem szemük, sem agyuk nincs.

Gyakran a fenékre hullott szerves törmelékkel táplálkoznak, máskor apró rákokat ejtenek el. Arra is képesek, hogy egyik karjukat az áldozat felé csapják, majd köré tekerve mozgásképtelenné tegyék.

A kutatók egy olyan egysejtű csoportot is megfigyeltek, amelynek tagjai saját parányi héjat építenek. A likacsosházúak, vagyis a foraminiferák apró méretük ellenére rendkívüli változatosságot mutatnak.

Az óceánok mélyét, az úgynevezett abisszális zónát lakó élőlényeknek a hatalmas nyomással is meg kell birkózniuk. Erre gyakori megoldás az erős, meszes váz. Más állatok, például egyes tengeri uborkák ehelyett puha, alakítható, nyálkás testtel alkalmazkodnak a környezethez.

A mélytengeri kutatás történetének fontos alakja Charles Wyville Thomson természettudós volt, aki már az 1800-as években nekilátott a mélyben élő állatok vizsgálatának. Akkoriban elterjedt volt az az elmélet, hogy 550 méternél mélyebben nem létezhet élet. Thomson a tengerfenékről felhozott különleges állatokkal cáfolta ezt az elképzelést. Leletei között a mai tengeri csillagok rokonai, tengeri liliomok (Crinoidea) is voltak.

Mindez azonban csupán a kezdet. Bár a kutatók évtizedek óta vizsgálják a tengerek állatvilágát, az óceánok valódi mélységeibe csak nemrég, a technológiai fejlődésnek köszönhetően tudtak bepillantani. A tervek szerint további mélytengeri expedíciók indulnak, amelyek értékes ismereteket hozhatnak az örök sötétségben élő fajokról.